„Egy Európa jelentős részét érintő tragédia zajlik szó szerint a szemünk láttára, akár most Röszkénél, akár korábban a Keleti pályaudvaron. Ettől függetlenül még azok is, akik együtt éreznek a menekültekkel, nyilván közben élik a maguk szokásos életét, szórakozni járnak a családjukkal, összejönnek a haverokkal egy sörre. Hogyan tudja ezt a kettősséget a tudatunk feldolgozni?
Jó kérdés, valószínűleg itt is ugyanaz a mechanizmus játszódik le sokaknál, mint amikor egy balesetnél is inkább maradunk passzív szemlélők, mint hogy aktívan belépjünk a helyzetbe: segítsen más, vannak rá elegen, miért pont én, még a végén hibázok, és akkor én kerülök bajba – a tudatalattink nagyon szépen el tudja rendezni a dolgokat. Főleg, ha látom, hogy azért sok az önkéntes, sok a rendőr, vannak hivatalok is – csinálják ők. Ez kétségtelenül egy passzív, de nem mondhatnám, hogy nem normális viselkedésmód ilyen helyzetben.
Mennyire látja szélsőségesnek a helyzetre adott reakciókat?
Mint minden feszült helyzetben, megjelenik a két szélső álláspont. Egyrészt – már bocsánat – feljön a szar a felszínre, másrészt kiderül, kik azok, akik hajlandóak segíteni. De eleve van egy kettősség a magyar társadalomban: emlékezzünk csak vissza, már a menekültválság előtt is voltak ügyek, amik felzaklattak jó pár embert. A devizahiteles-mentés visszásságai, az, hogy sokan nem kaptak valódi segítséget, vagy éppen a Quaestor-ügy beígért, de elmaradt kártalanítása. Eleve olyan helyzetben talált minket a menekültválság, amikor sokan már egyébként is komoly egzisztenciális bizonytalanságot éreztek, ilyen helyzetben pedig szeretünk xenofóbok lenni, és kivetíteni valakire a frusztrációinkat.
Egyszerűen így működik a személyiség, még ha közben nagyon sokakból, amikor látják szerencsétleneket, különösen a gyerekeket, persze óhatatlanul előtör az empátia. Ez az ambivalencia szerintem a passzív állampolgároktól kezdve végighúzódik az önkénteseken és a rendőrön át egészen László Petráig: van egy berzenkedés, idegenkedés a helyzettől – erre játszott rá a kormány a menekültellenes kampánnyal –, de közben együttérzés is van, főleg a családok, gyerekek iránt. Én ezt legutóbb egy kis puli kutyával éltem át: hogy idegesít, idegesít, de még csak bele sem rúghatok, a rohadt életbe, mert olyan aranyos. Valami ilyesmi van a menekültekkel is: legszívesebben belerúgnék, mert idejön, felforgatja az életemet, de közben meg szánom is.
»Sajnálom őket, de haragszom rájuk, mert leszedték a barackomat« – ezt egy horgosi kistermelő mondta, akinek a gyümölcsösét megdézsmálták. Ez akkor a normális reakció?
Igen, ez. Csak az a baj, hogy ha a feszültség, amit ez az ambivalencia kelt, tartósan fennmarad, akkor egy idő után az összes indulatom rájuk zúdul, és akkor fogom azt követelni, hogy csináljanak már velük valamit, vigyék innen őket, bárhogy, csak gyorsan.”